Csak úgy

Megint eltelt egy csomó idő, lassan már nem is számolom. Sőt, igazándiből nincs is miért, mert olyan mintha egy idő nélküli perpetum mobile mókuskerékben szaladgálnék cél nélkül. A helyzet meglehetősen sokrétü, de mostanság a sok bántó dologból kezdeném a újabb kiakadással.

Szóval. Amikor az ekletikába jöttem, tele új reményekkel, meg elgondolásokkal, akkor nem gondoltam volna hogy pár nap, hét, illetve hónap után alapvető rácsodálkozásaim lesznek a magyar vendéglátással kapcsolatban. Azaz, hogy ez az egész dolog nálunk nagyon durván el van baszva...
A szituáció nagyon egyszerü. de mégis tragikus. Aki volt vagy van a helyzetemben az tudja hogy a konyhán a takaritás egy szent dolog müszak után, vagyis hogy úgy kell elhagynod a munkaplaccodat hogy az ugy nézzen ki mintha te ott se lettél volna. Én alapvetően ritka hanyag ember vagyok, de ha valamit fontosnak tartok akkor az a feladatom amit mindig a lehetőségimhez képest a legjobban kell ellátnom. És ha én egyszer takaritok, akkor nem akarok elsietni és lelkiismeretesen mindent tisztára nyalok, akkor is a sokszor persze csak a látszat a fontos. A mostani konyhán van 2 tüzhely, egy rostlap és egy sütö. Ezek a müszak végére elég retkesek szoktak lenni, de én azt hiszem elég szépen le szoktam őket nyalni. Erre vannak külön mosogatószerek, amikből a legnagyobb ellenségem a zsiroldó. Aki dolgoztt már zsiroldóval az tudja, hogy irdatlan kemény egy kemikália, tehát mindent lemat amit amugy az isten se tudna lehámozni egy egy felületről vagy eszközről. Amikor azt mondtam hogy ellenségem, nem is fogalmaztam jól mert valamilyen szinten a barátom is, de csak egy egy esetben. Mégpedig. Oké hogy le kell zsiroldózni a tüzhelyet, mivel kifoyik zsir, cukor minden szir szar ami utána a hő hatására egyre inkább besürüsödik, mig a végén valamiféle bevonatot képez azon amire rákerül. Ezeken a felületeken ajánlott használni, persze nem orrba szájba...

Nade, hogy 2008ban valaki a rostlapra zsiroldót fujjon, arra a rostlapra, amin ételek sülnek, azaz hogy közvetlen kontaktaktusban van az étellel, az nekem sok. Sőt a sütőtérbe is kerül belőle.
Bocs de ez nekem sok. A munkahelyem nagyon jó kis placc, szeretek ott dolgozni, tanulok is sokat. Nade ekkore eszetlenséget én még nemigen láttam. Evvel arra célzok, hogyha nem is közvetlenenül, de mérgezzük az embereket, és ez kurvára elkeserit. Nap mint nap azon feszülök, hogyha valami kikerül a kezemből, akkor az legyen olyan, amit én is nyugodt szivvel megennék, azon felül, hogy finom, és állagra is megfelelő. De ilyenkor kibaszott szélmalomharc érzésem van :( Azaz nincs az a tökéletesen elkészitett herepörkölt amit egy kiskanálnyi tyukszarral ne lehetne elbaszni helyzet van. A világ kemény és undoritó, de én nem vagyok az... Tele van a faszom ezzel az egész országgal, mert lássuk be sokszor nem is az emberek hanem a hely, meg a hozzáállás teszik őket azzá, amiből a végén ez az egész dolog kikerekedik. Ez egy tök egyszerü dolog, nevezhet akárki naivnak, de a kurva anyját, hogy nap mint nap ismeretlen lugos vegyületek füszerezik, az amugy nagy igyekezettel elkészitett kenyereimet, roston sült dolgaimat. Annyira hervasztó hogy hihetetlen. Aki meg megundorodna, és azt hinné hogy ez mindig mindenhol igy van, azt nyugtassa az a tény, hogy én ma vegyszer nélkül addig suroltam a rostlapot, amig nem lett patyolattsizta. Nem hagyom annyiba. Ha a világ beteg és eszetlen attól én még nem leszek az, szóval a tanulság, hogy mindenkinek lófasz a seggébe aki ilyenné tette ezt az országot.

Legkésőbb február végén itthagyom ezt a szart, addig is még jelentkezek. Receptet meg nézzetek a chili és vanilián, ő legalább a maga ura, és nincs aki megkösse a kezét. Én meg addig grátittá gyúrom a kulináris intelligenciám. :D