Ez egy Nem közölt sáv idézet, de valamiért nagyon magaménak érzem ezt a szemléletet. Történnek a dolgok:
1.
Kirugtak, aminek valamilyen szinten örülök, mert már nem birtam volna tovább a folyamatos kiképzést. Az egész eklektikára egy szavam se lehet, mert amig kellett otttartottak, de a vége felé már a lelkem vették el. Most egy hét után kicsit magamhoz tértem, de még mindig nem az igazi, mert egyelőre olyan csóringer vagyok, hogy lassan kaját nem tudok venni magamnak. Ez amugy vicces, mert ilyen még nem volt életemben, de érdekel hogy milyen lehet.
2.
Egyre inkább úgy érzem magam, mintha a saját életem valójában egy álom lenne. Sokszor képes vagyok órákig érzelem, meg minden fölösleges gondolat nélkül, utazgatni, járni kelni. Néha ráébredek, hogy uristen, valójában tök szines minden, de attól függetlenül én mindent szürkének látok. Valamelyik nap kimentem délelőtt a józsefvárosi piacra, mert mondta a tesóm hogy van ott egy baromi jó Vietnámi kajálda. Hát, nagyjából egy fél óráig kerestem a szakadó esőben, és rommá fagytam, mire elértem a józsefvárosi piac olyan részére, ahol már tényleg nem látni fehér embert... Meg magyar beszédet se igen hallani. Ott ültem, ettem olyan ételt amit még előtte soha, olyan izek mint
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése